1947-ben Pakisztán és India szétválásakor a meghúzott határvonal Begum Jaan (Vidya Balan) házának kellős közepén halad át. A ház a városon kívül található, mivel bordélyház csak lakott területen kívül működhetett. A partíció után már befolyásos támogatói sem tudnak segíteni, ezért Begum Jaan és „lányai” elhatározzák, hogy saját maguk védik meg otthonukat.
[embedyt] http://www.youtube.com/watch?v=rhmT2nfc6ko[/embedyt]
megnézem lentebb
-
Rendezte: Srijit Mukherji
-
Írta: Srijit Mukherji, Kausar Munir, Sumair Malik
-
Szereplők: Vidya Balan, Ila Arun, Gauhar Khan, Pallavi Sharda, Priyanka Setia, Ridheema Tiwary, Flora Saini, Raviza Chauhan, Poonam Rajput, Mishti Chakraborty,
Gracy Goswami, Pitobash Tripathy, Sumit Nijhawan, Ashish Vidyarthi, Chunky Pandey, Rajit Kapoor, Vivek Mushran, Rajesh Sharma, Naseeruddin Shah, Ashok Dhanuka
LETÖLTÖM
MEGNÉZEM
FILMZENEI ALBUM
A Connaught Place-szel kezdődik a film, amely nekem rögtön megdobogtatta a szívemet, hiszen alig három hónapja még én magam is ott sétáltam. Aztán a buszos jelenetnél megrémültem, hogy talán rossz filmet indítottam el, de amikor az idős nő megjelent, megnyugodtam (bár magamban elgondolkodtam, hogy én magam Delhit biztonságos városnak ismertem meg, persze este nem jártunk sehova, szóval nem tudom).
Jól kezdődik a film, lassú folyással bemutatja a bordélyház kicsiny miliőjét, a gondokat amivel naponta küzdenek, a kirekesztettséget, amely a női nemen belül duplán sújtja a prostituáltakat és szépen lassan elérkezünk az ország kettévágásához.
Vált a kép és két földmérő (egy hindu és egy muszlim) beszélgetésének lehetünk tanúi Ashish Vidyarthi és Rajit Kapoor vendégjátékával, amit csak azért volt zavaró nézni, mert a szélesvásznű film képfelbontása pont nem passzolt az én apró laptopomhoz, és sajnos csak azt láttam, hogy hol a jobb oldalon, hol a bal oldalon van egy fél arc, a többi részen meg a pusztaság. Tuti nem az operatőr cseszte el, hanem nekem kellett volna nagyképernyőn néznem. A film végén rájöttem, hogy én vagyok a hülye, a rendező koncepcióját láttam, az a távolság a két ország között, ahogy a két ember csak az egyik arcát mutatta a másik felé. Érdekes, na.
Tetszett, hogy a film idővonalát időnként megszakították az öregasszony meséi, melyek egyrészt az epikus művekből eredtek (Mahabharat, Ramajana) másrészt a régmúlt történelmi eseményei ihlették, de mindig a nők álltak a középpontban (többek között Jhansi Rani és Padmavati). Az öregasszonyról meg utólag megtudtam, hogy Ila Arun játszotta, akit már megint nem ismertem fel. Elképesztő, hogy mennyire másként néz ki, mint a Jodhaa Akbarban.
Aztán minél tovább figyeltem a nagyon dús idomokat növesztő Vidya Balan játékát (nagyon jól áll neki, tényleg!), annál inkább Durga Maat láttam benne, sokkal inkább itt, mint a Kahaaniban.
Naseeruddin Shah két jelenet erejéig van jelen, de a kettő között akkora szakadék tátong, mint a két ország között. Először gondoskodó rádzsaként még királyian leereszkedő Begum Jaan felé, aztán mikor rájön, hogy a dolgok megváltoztak, egészen gyámoltalan és pipogya, jóformán hétköznapi emberré válik. Ilyen rövid idő alatt ilyen hatalmas karakterfejlődésre csak kevesen képesek, Shah az egyik.
A film végén, amikor igazán eldurvulnak a dolgok (bár erre számítani lehetett, hiszen láttunk már elég filmet a partícióról) akkor gyomorszorító jelenetek során kell keresztül verekedni magunkat.
A delhi jelenet szépen keretbe foglalja a történetet és az utolsó dal levonja a konklúziót is. Mindent összevetve bár kicsit patetikus és hatásvadász (az indiaiak többsége még mindig ezt a fajta elbeszélésmódot érti meg azonnal), van mondanivalója amit nem rág a szájunkba, de egyértelműen kiviláglik, hogy nincs fekete vagy fehér, embernek kell maradni, még akkor is, ha az az életünkbe kerül.