Négy gyermek gyalogol a vasútállomás felé, amikor tanúi lesznek, hogy gyerekeket rabolnak el. Ijedtükben elmenekülnek és annyira félnek attól, hogy őket is eladják, hogy úgy döntenek, öngyilkosok lesznek. A vasúti sínen várakoznak a halálra amikor csecsemősírást hallanak. Találnak egy kisbabát, akit már hangyák próbálnak meg felfalni, de szerencsére idejében kórházba viszik. De egy nap a gyerekkereskedő megtalálja őket.
Alternatív magyar cím: Szerény és alázatos
megnézem lentebb
- Rendezte: Boyapati Srinu
- Írta: Boyapati Srinu
- Szereplők: Ram Charan, Kiara Advani, Vivek Oberoi, Prashanth, Mukesh Rishi, Harish Uthaman, Mahesh Manjrekar, Saleem Baig, Jayaprakash
LETÖLTÖM
MEGNÉZEM
FILMZENEI ALBUM
Kicsit szomorú vagyok, mert értelmesebben is eltölthettem volna ezt a két és fél órát, mint ennek a filmnek a megnézésével. Kész gyötrelem volt. Eleve nem értem Ram Charant, hogy miért vállalta el a szerepet, bár az is lehet, hogy a forgatókönyv, amit eredetileg megkapott (vagy ha olyat nem kapott, akkor a sztori váza) még használható történetről szólt. Az elkészült műnek viszont se füle, se farka. Az engem sose zavart, hogyha ide-oda ugrálnak az időben, akár jelzés nélkül is, amennyiben annak van dramaturgiai jelentősége. Itt semmi ilyesmiről nem volt szó, mert annyira rosszul vágták össze, hogy nem igazán értettem a mozgatórugókat. A karakterek sótlanok és egyformák voltak, a négy árva fiú és feleségeik nagyrészt megkülönböztethetetlenek (ez a szó kinyír engem), a legidősebb házaspárt kivéve, de ők is csak azért, mert elég dialógot kaptak ahhoz, hogy felismerjem őket. Ram Charan karakterével meg nem tudtam mit kezdeni, ő a lúzer kisöcsi, aki bébiszitterkedik és a sógornőit dédelgeti, munkája és jövőképe nincs, ezért nem is tud válaszolni jövendőbeli felesége anyjának, hogy miből fogja eltartani a feleségét. A film végéig nem lett megválaszolva ez a kérdés. Ez is gyötör engem… ja, nem. Annyira nem érdekfeszítő.
Reméltem, hogy legalább a zene kárpótol, de szerintem DSP egyszerűen csak aláírta a kottát, a zenét tuti nem ő írta, mert untam őket. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy unjam DSP zenéjét. A koreográfiától meg a sírás kerülgetett. Nem volt egy épkézláb ötlet, amire felkaptam volna a fejem. És Ram is unta szerintem, mert semmi tűz nem volt a mozdulataiban.
A történetnek nem volt normális folyása, utólag sem sikerült összeraknom, hogy a miniszterelnök most kereste őket, vagy sem, öcsikének hogyan sikerült mindent eltitkolnia a sógornője előtt, és egyáltalán Vivek Oberoi hogyan élte túl az egészet. Az is igaz, hogy a dialógok sem segítettek kibogozni a szálakat és sajnos nem bírtam eldönteni, hogy az eredeti szkript tehet róla, vagy a felirat készítője végzett szörnyű munkát. Mindenesetre a feliratozásból egyértelmű volt, hogy aki fordította nem igazán fektetett bele apait-anyait, mert néhol a személyes névmás abszolút nem megfelelően lett megválasztva, a történet szerint másról beszéltek, mint amit láttam. Ez nekem egy fájó pont, amikor valaki úgy fordít feliratot, hogy nem figyel oda a történetre, és nem a megfelelő személyes névmás ragozását alkalmazza. A daloknál pedig nagyon-nagyon elszomorodtam, mert ennyire szolgai másolást már régen láttam, egy kicsit sem próbált meg költői lenni és igénybe venni a magyar nyelv szépségeit. Erről ennyit.
Azt hittem, hogy Ram Charan legunalmasabb filmje az Orange, de egyelőre revideálom az álláspontomat, és lehet, hogy az Orange unalmas, de ez a „műalkotás” egyenesen kiábrándító, a Chirutha és a Magadheera sztárjától mindenképpen. Nem szoktam javaslatokat tenni (én sem fogadom meg másokét), de akinek nincs felesleges ideje, az ne erre pazarolja, keressen valami jobbat.