Az indiai származású Jay (Hrithik Roshan) Vegasban él. Azzal keresi pénzét, hogy látszatházasságokat köt illegális bevándorlókkal, hogy azok tartózkodási engedélyhez jussanak. Álmai a gazdagságról megvalósulni látszanak, mikor Gina (Kangana Ranaut) beleszeret Jay-be. A lány Bob (Kabir Bedi) vegasi kaszinótulajdonos lánya, az egyik leggazdagabb, legtehetősebb ember a városban. Jay a lány vőlegénye lesz. A probléma akkor indul, mikor találkozik Gina bátyjával, Tonyval, akinek a csodálatos menyasszonya nem más, mint Natasha (Barbara Mori), Jay tizenegyedik felesége, és az egyetlen, akibe beleszeretett.
megnézem lentebb
-
Rendezte: Anurag Basu
-
Írta: Rakesh Roshan, Robin Bhatt
-
Szereplők: Hrithik Roshan, Bárbara Mori, Kangana Ranaut, Steven Michael Quezada, Kabir Bedi, Luce Rains, Anand Tiwari, Nicholas Brown, Clark Sanchez, Madhuri Bhatia, Ivan Brutsche, Dave Colon, Yuri Suri, Camme Tyla, Bob Brahmbhatt
LETÖLTÖM
MEGNÉZEM SZINKRONOS
MEGNÉZEM FELIRATOS
FILMZENEI ALBUM
Hiába volnék Hrihtik Roshan fan, ezt a filmjét a mai napig nem bírtam végignézni.
Nem Roshan hibája, hanem az apjáé (producer) vagy Anurag Basué (rendező). Egyrészt zavaró a háromnyelvűség (angol, spanyol, hindi – most ezt képzeld el, hogy feliratozva van, rá a magyar felirat, és kész a szemkáprázás), másrészt a koncepciótlan történetvezetés miatt. Az alaptörténet nem rossz, lenne is értelme, de sótlan a színészi játék (kiemelném Kabir Bedi abszolút pocsék játékát), a kelletlen mellékszereplők, egyszerűen senki sem volt a helyén.
És szerintem nem passzol Roshan és Mori. Nincs meg köztük az a plusz, amiért elhinném, hogy meghalnának egymásért.
Pedig a dialógok ütősek lennének… már amit elkaptam, mert nem is tudom, miért írok ide bármit is, hiszen ahányszor belekezdtem, félúton szitkozódva abbahagytam.
És ugyanez a rendező megrendezte a Barfi!-t. Ki érti ezt?
De nálam ezt egy sokkal szakavatottabb cikkben sokkal részletesebben kifejtették, úgyhogy bemásolom ide.
bollywoodextra.hu:
A Kites az idei év egyik legjobban várt filmje volt, a Hrithik Roshan és a mexikói szépség, Bárbara Mori főszereplésével készült szerelmi románccal hosszú hónapokon át csigázták a közönséget. Bemutatójakor a film Indiában megbukott, azonban továbbra is kérdés maradt, hogy ennek oka csak az indiai közönség számára a fogyasztást erősen megnehezítő többnyelvű dialógusokban keresendő, vagy valóban gyenge a film.
Indiában és külföldön régóta tartja magát a vélekedés, hogy Bollywood sztárjai közül Hrithik Roshan a legexportképesebb figura, neki van a legtöbb esélye hollywoodi karriert csinálni. Ezért rendező-producer apja, Rakesh Roshan ezúttal célzottan olyan filmet tervezett, amely alkalmas arra, hogy a nyugati ízlést is minden tekintetben kielégítse, és ezáltal felhívja a figyelmet Hrithik (amúgy valóban nem lebecsülendő) színészi képességeire. Ma már tudjuk, hogy a terv nem vált be, a film nemcsak Indiában, de Nyugaton is nagyot bukott.
A filmet nézve azon gondolkoztam, milyen is a bollywoodi színészi játék. Bár ezt definiálni nehezen tudnám, egy azonban biztos: amit Hrithik ebben a filmben produkál, az nem az. Ez okozza számomra a legnagyobb hiányérzetet. A bollywoodi filmeket sokszor szokták érzelgősségükkel, túlzásaikkal leírni, de talán pontosabb úgy megfogalmazni a Bollywood-jelenséget, hogy ezekben a filmekben mindenekfelett az érzelmeken van a hangsúly. Ez persze sokkal túlzóbb színészi játékot követel, de ezt a filmet látva lehet érzékelni, hogy nem csak azt. Az érzelmek kihangsúlyozásához idő kell. Ez a fajta filmes elbeszélés jóval tovább kitartott közelképeket, lassabb és főleg hosszabb jeleneteket igényel, és elsősorban egy olyan partnert, aki ugyanilyen stílusban játszik. A Kitesből mindezek hiányoznak.
Különösen a film elején érződik erősen az idő elspórolása, a jelenetek túl gyorsak, a dialógusok kihangsúlyozására nincs idő, és így az indiai filmek azon érzelmeket erősítő sajátos fogása, hogy a legfontosabb mondatokat hindiül és angolul is elmondják egymás után, röhejessé válik, és inkább a kétnyelvűség befogadását megkönnyítő gesztusként fogható fel. Hrithik ugyan számos jelenetben hozza a tőle megszokott alakítást, azonban ez közeg híján egyáltalán nem érvényesül, sőt ront rajta, hiszen kihangsúlyozza a bollywoodi filmek nyugati néző számára sokszor fárasztó patetikusságát. A legcikisebb ez a záró nagyjelenetben, ahol a túlzó színészi játék már annyira kínos, hogy a néző alig várja, hogy vége legyen a szenvelgésnek. A Dhoom:2 ugyanilyen patetikus, ám jól működő önfeláldozó szikláról leugrása itt megfelelő kontextus híján üres közhellyé és ripacskodássá válik.
Bárbara Mori nem megfelelő partner Hrithik számára, nem képes felvenni az ehhez a sajátos elbeszéléshez illeszkedő színjátszási tempót, ráadásul nem is elég erőteljes. Bár kétségtelenül csinos, de hiányzik belőle az igazi nagy indiai színésznőkre jellemző kisugárzás. Hiába a szexi ruhák, a Dhoom:2 csókjához hasonlóan provokatív (ám jóval kevésbé hatásos) csókjelenet, egy röviden, de elég világosan érzékeltetett szeretkezési jelenet, az indiai sajtónak igaza van: a Hrithik–Bárbara páros a korábbi Hrithik–Aiswariya kettős közelébe sem jöhet. Bárbara Mori színészi kvalitásai hiányosságait állandóan villogó, csábító mosolyával és fogai között szexisen kidugott nyelvével próbálja pótolni, ettől azonban olyan, mintha a fogpasztareklámok versenyének fődíjára pályázna.
A szerelmi riválist alakító Kangana Ranaut még gyengébb, ebben a szerepben teljesen jellegtelen. A mellékszereplők között a férfiak körében találunk jobb alakításokat, például Kabir Bedi a főgengszter-kaszinótulajdonos szerepében, valamint Nicholas Brown a gengszter fia szerepében kellően gonosz és kegyetlen.
A film egyik legnagyobb hibája a táncjelenetek szinte totális mellőzése. Ahhoz képest, hogy amikor a Kitesről szóló legelső hírek felröppentek, még azt is rebesgették, hogy egy musical lesz, melyben Hrithik majd megvillogtathatja tánctudását, a filmnek ez az eleme teljesen elsorvadt. Az, hogy egy salsa-tanárt alakít a filmben, csupán néhány kocka erejéig látható (ehhez salsázni sem kellett megtanulnia), és akár ki is maradhatott volna a történetből. A filmben mindössze egyetlen táncjelenet van, ami egy Hrithik Roshan-film esetében már önmagában is vétek (legalábbis minden Bollywood-rajongó számára). Ráadásul a koreográfia nem neki való, ebben (a salsára egyébként nem is hasonlító) modern táncban maximum teste gumihajlékonyságát, nem pedig tánctudását tudja megmutatni. A táncverseny jelenetén megint csak nagyon érződik a kapkodás: túl gyorsak a mozgások, rövidek a snittek. Hrithik köztudottan maximalista, és a legtöbb bollywoodi sztárral ellentétben ő mindig megtanulja a táncokat az elejétől a végéig, és addig dolgozik a mozgássorokon, amíg azokat tökélyre nem fejleszti. Ez a kidolgozottság az, ami nemcsak táncait, de még a Krrish akciójeleneteit is vizuális élménnyé teszi. Ebben a komoly kihívások nélküli koreográfiában és a túl gyors táncban azonban nem tud érvényesülni mozgása szépsége, maximum egy terpeszugrás vagy egy spárga villant fel valami keveset Bollywood legjobb táncosának képességeiből.
Bollywood-rajongók számára azonban nem csak emiatt hiányoznak a táncjelenetek. Egyrészt a történet alapján ez erősen klasszikus hindi filmes sztori és igenis igényelné azt, hogy a táncok még jobban kiemeljék az érzelmi folyamatokat. Másrészt Rajesh Roshan szokásához híven nagyon jó, dallamos zenét írt a filmhez, és a számok némelyike sokkal jobban érvényesülne egy klasszikus táncjelenettel, mint egy szerelmet illusztráló montázs-szekvenciával. A film zenéje határozottan jobban sikerült, mint maga a film.
Az egész filmen érezhető a túlzott erőlködés, hogy a nyugati és az indiai nézők igényeinek is eleget tegyenek. Az akciójelenetek és a szerelmi románc váltogatása egyik szálnak sem tesz jót, egyik sem működik igazán. A szerelmi szálnak valahogy nincsen igazán íve és a befejezés is elég suta, az akciójelenetek némelyike pedig kifejezetten ügyetlen. Az ember csak azt érzékeli, hogy a látványosan felrobbanó rendőrautók (a Red Chillies VFX munkája) robbanásának okát nem látja a filmen, a kaszkadőrmutatványok profik, csak éppen rosszul illeszkednek a jelenetekbe.
A film visszaemlékezésre épülő narratívája túlságosan feldarabolja a történetet. Bár mind a kerettörténet, mind a felidézett, múltbeli történet felütése nagyon hatásos és magával ragadja a nézőt, utána mindkét szál ellaposodik. A flashbackek nem igazán tudják növelni a feszültséget, miközben némileg zavarossá teszik a történetet. A néző helyenként már nem tudja elhelyezni a látott moziakdarabkákat, és a végére a jelen és a múlt történései valahogy összefolynak.
A filmben számos nyugati minta felismerhető vagy történet- vagy motívumszinten: Zöld kártya, Bonnie és Clyde, Dirty Dancing, Leonardo di Caprio-féle Rómeó és Júlia – hogy csak ötletszerűen említsünk néhányat, miközben az aláfestő zenében erőteljesen eluralkodik egyfajta Gyűrűk ura-feeling. Ezek azonban csak rövid felvillanások maradnak, és a legtöbb esetben az idézetek nem tudják működésbe hozni az eredeti filmek hatásos ötleteit.
A film furcsasága az, hogy alaptörténetét nézve nagyon hasonlít Rakesh Roshan jól bevált maszálá-filmjeihez. Ezek alapja egy szerelmi románc, melybe keveredik egy akciófilmes szál, adnak hozzá némi melodrámát, némi humort, látványos táncjeleneteket, Rajesh Roshan fülbemászó dallamait és Hrithik mindezen műfajokban jeleskedő színészi játékát – és kész a bombabiztos siker. Itt azonban mintha szándékosan visszafognák és lerontanák a Kaho Naa… Pyaar Hai, a Koi Mil Gaya és a Krrish jól bevált mintáját a nyugati elvárásoknak való megfelelés görcsös igyekezetében. Bár Rakesh Roshan a bokros produceri teendőkre hivatkozva adta át a rendezést Anurag Basunak, de talán tudat alatt azzal is tisztában volt, hogy ő nem tudna a bollywoodi mintáktól igazán eltérően megrendezni egy saját sikerreceptjére túlságosan is hasonlító filmet.
A kétféle célközönségnek való megfelelés igénye tökreteszi a filmet, így sem a bollywoodi, sem a nyugati nézők igényeit nem képes kielégíteni. Bollywoodi filmnek nem elég érzelemteli és nem kap elég szerepet a zene, hollywoodi filmnek pedig nem elég pörgős és nem elég profi. Reméljük arra legalább jó lesz ez a kudarc, hogy Rakesh Roshan is ráébredjen arra, amit King Khan már régóta hangoztat: az indiai filmeknek nem az amerikai minták másolásával, hanem az indiai történetmesélés csiszolásával és jobb marketingjével kell betörniük a nyugati piacokra. Egy haszna mindenképpen lesz a dolognak: ezután egy ideig még nem kell tartanunk attól, hogy Hrithiket is bedarálja a hollywoodi gépezet, hanem megmarad Bollywood egyik legnagyobb sztárjának.
Nekem nagyon tetszett a film és a színészek is jól hozták a karaktereket de, hiányoltam a zenét és a táncot, de összességében nézhető volt, szerintem még többször megnézem!