My Name Is Khan – A nevem Khan (2010)

Rizvan Khan, a fiatal muszlim férfi Indiából költözött San Franciscóba, ahol a fivérével és a sógornőjével él. Rizvan, aki az autizmus enyhébb formájában, Asperger-szindrómában szenved, beleszeret Mandirába, egy hindu bevándorlóba. Családja ellenkezése dacára feleségül veszi, és egy kis vállalkozásba kezdenek. Boldogságban élnek a 2001. szeptember 11-i terrortámadásig, melynek következtében egy csapásra megváltozik a muszlimok megítélése Amerikában. Mandira elhagyja Rizvant, aki képtelen felfogni a történteket. Hogy visszakapja élete szerelmét, átutazza egész Amerikát.

megnézem lentebb

IMDB

  • Rendezte: Karan Johar

  • Írta: Shibani Bathija

  • Szereplők: Shah Rukh Khan, Kajol, Katie A. Keane, Kenton Duty, Benny Nieves, Christopher B. Duncan, Jimmy Shergill, Sonya Jehan, Parvin Dabas, Arjun Mathur, Sugandha Garg, Zarina Wahab, S.M. Zaheer, Arif Zakaria, Vinay Pathak

6 comments on “My Name Is Khan – A nevem Khan (2010)

  1. Hát kérem, ez a film nálam a csúcsok csúcsa. Olyannyira szeretem, hogy SD kártyán viszem magammal és útközben hallgatom, mert már az is gyönyör, ha hallgathatom. Nagyon jó a magyar szinkron, tökéletes SRK-nak Viczián Ottó magyar hangja. Látom magam előtt a film minden jelenét. Persze vannak jelenetek, amikor egyszerűen muszáj ránéznem az okostelefonra 🙂 Az első ilyen: amikor bemegy a fodrászszalonba és ott bemutatkozik, elmondja, hogy asperger-szindrómás, de ő nem idióta, csak kicsit másképp látja a dolgokat. Aztán az, amikor kamerájával követi a szalonban Manderát, jobbra-balra és lepottyan az ülésről – hát az az arc, ahogy villámgyorsan visszapattan, egyszerűen imádom! Következik a sokmindent eldöntő jelenet: a hajnali pára felszáll a toronyházak között és Mandira kéri meg Rizvan kezét 🙂 Esküvőjükön Mandira megpuszilja Rizvan arcát, aki egy fantasztikus mozdulatot tesz fejével rosszallását kifejezve – mert hogy elméletileg ő nem szereti a testi kontaktust 🙂 És a végén, amikor a késszúrás után magához tér a kórházi ágyon és ő maga kéri meg Mandirát, hogy ölelje át és kölcsönösen szerelmet vallanak egymásnak.
    A film – számomra – csúcspontja a hurrikán sújtotta városka templomában következik be: az a jelenet a film szempontjából, a fényképezés szempontjából és az érzelmi szint szempontjából is csúcspont, amikor a templomban tartózkodók fölött “kinéz” a kamera és meglátjuk az embereket, akik a vállig érő vízben, fejük fölött tartva az adományként, segítségként hozott csomagjaikat közelednek a templom felé. Itt (is) muszáj volt sírni. És persze a zene, ami ekkor megszólal, mint egy mantra, majd kiterebélyesedik, segít, hogy sírjunk 🙂
    Imádom, imádom, egyszerűen imádom a filmet, ki van linkelve a böngészőm tetején, hogy bármikor indíthassam, hallgathassam, nézhessem. Néha este füldugóval fekszem le és hallgatom elalvásig. Imádom a zenéjét, imádom a történetet: mélyen emberi, szól a toleranciáról, a megértésről, a másság fogalmáról és elfogadásáról, az együttélésről, feszegeti rendesen a vallási ellentéteket, de oldja is.
    Mielőtt csöpögéssel vádolnátok azért megemlítek néhány ha nem is fekete de szürke foltot (ami persze nem fog megakadályozni, hogy 10-ből ne 100 csillagosra értékeljem!)
    – ami először tűnt fel és nagyon zavart, de erről nem a film alkotói tehetnek: valószínűleg spórolás céljából néhány szinkronhang feltűnik több szerepben is! Szégyen, hogy egy ilyen kaliberű filmnél ezt megengedték maguknak a szinkront készítők!!!
    – határozottan idegesített két jelenet: egyik, amikor az amerikában élő indiai családfő azon háborog, hogy miért nem lehet az elnökkel találkozni, és ezt perceken keresztül ismételgeti; a másik pedig amikor a vallási fanatikus uszítja a templomban az embereket – ez itt rendkívül vontatott, szükségtelenül hosszú és ki tudja miért ismételnek meg mindent 3x – 4x.
    De ti ezzel ne törődjetek, imádjátok velem a pasit. A PASIT. SRK-t! Esküszöm, ez az alakítás simán Oscart érdemel! Talán jobb, mint az Esőember!!! A testtartás, a mozgás, és az a tekintet!!!!
    Nálunk a családban játékos mondássá vált a “Most, most, most”, és felnőttek között a cikis helyzeteknél mondjuk: Szexelhetnénk, kérlek?
    Ezt a filmet mindenkivel megnézetném, mert minden korosztály, minden nemzetiség és mindenféle vallás híve, meg az ateisták is, pláne a zenekedvelők megtalálják benne, ami elér a szívükig!
    10/10******

  2. Nagya n n jó film. Igazábol ez a film az igaz a mi mai nap történt a vilagbol,,,sajnos✌

  3. Én nem a szinkronos feltöltést szedtem le, talán, mert ragaszkodom Shah Rukh Khan és Kajol eredeti hangjához, vagy a hindi/angol nyelvhez, vagy nem is tudom. Igazság szerint a szinkronos változat annyira nem érdekel. Szeretem egyszerre nézni, meg olvasni is a bollywoodi filmeket. Sosem zavar meg a felirat.
    Bevallom sokáig tartott, amíg rászántam magam ennek a filmnek a megnézésére. A sztori már önmagában annyira nyomasztó volt, hogy féltem. Persze tisztában voltam vele, hogy nagyszerű alkotás, csak én nem nagyon szeretek sírni. De végül elhatároztam, hogy törik-szakad, megnézem.
    Természetesen nem érhetett csalódás, hiszen Karan Johar ritkán rendez, de akkor nagyon odateszi magát. Nem történt ez másként most sem. Egyértelmű, hogy miért választotta SRK-t főszereplőnek. No, nem azért, mert ezeréves barátok, hanem Khan muszlim vallása, és hindu felesége adta már azt az alapérzést, amit SRK zsigerből ismer. Merthogy a saját bőrén tapasztalta meg, amikor neki kellett (még ismeretlen, kezdő színészként) megküzdeni Ghauri családjával, és magával Ghaurival is. Neki kemény két évébe tellett, de a mai napig szeretetben, békében, és két vallás tiszteletében élnek, erre nevelik a gyerekeiket is. És Kajollal mindig is egy hullámhosszon voltak-vannak, adott volt a másik szerep, bár Kajol egyre ritkábban áll kamera elé. Amit személy szerint nagyon sajnálok, mert ebben a filmben is megmutatta, hogy nem csupán egy A-listás bollywoodi színésznőről van szó, hanem egy igazi művészről, aki bárkit el tud játszani, és ehhez nem kell neki sem smink, sem bevilágítás, sem berendezett helyszín. Csak ő, meg az arca.
    A sztoriról nincs mit mesélnem, de az a hosszú út, amit Rizvan Khan megtesz Amerikában, felér egy személyes zarándoklattal, és remélem sokan megnézték odaát ezt a filmet, és mélyen magukba tekintettek. Mert a terrorizmusra gyűlölettel és intoleranciával válaszolni felér Isten arculcsapásával. Erről szól a film.
    SRK alakításáról ódákat lehetne zengeni, gondolom itt is készült hetekig, kapunk tőle egy Esőember/Forrest Gump keveréket, megspékelve a saját fűszereivel (egy évvel később a Ra.One-ban a ” no touch in” visszaköszön ugyanazzal a hangsúllyal, mint itt ebben a filmben, ezt észrevettem ám!), viszont a mellékszereplők igazán hozzáadják azt a pluszt, amitől a film annyira hangsúlyos, és igen súlyos lesz. Jimmy Shergill a fiatalabb (és egészséges) kissé elkeseredett Khan-fiú szerepében, Zarina Wahab, aki az anyjukat játszotta el, hihetetlen beleérzéssel, Parvin Dabas, aki a szikh tv-riportert, Arjun Mathur aki a diplomamunkáját tette fel Rizvan Khan történetére, Sonya Jehan, aki Khan sógornőjeként toleránsabb volt, mint a férje, de többet is kellett eltűrnie a vallása miatt, és Yuvaan Makar/Arjan Aujla kettős, akik a hat és tizenhárom éves Sameer Khant játszották el, nagyon is felnőtt módjára.
    Hiába a sok sírás, a film nem a szomorúságról szól, hanem az önazonosságról, az útkeresésről, a béke megtalálásáról, az emberek egymás közötti kapcsolatáról, és, hogy csak kétféleképpen lehet megkülönböztetni az embereket; nem a bőrszín, vallás, nemzetiség, világnézet, nem, vagy nemi hovatartozás, vagyoni helyzet szerint: hanem, hogy jó, vagy rossz emberről van szó. Ennyi az egész.

    1. Van saját véleményem a filmekről, de szerencsére előbb elolvasom a tied. Úgy látsz mint én és jobban fogalmazol, mint én, ezért nem írok.
      A filmek segítségével kijöttem a depimből, most már ezt is meg tudtam nézni újra és még meg is fogom néhányszor.
      Mindenkinek ajánlom!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük